Az emberek lassan de biztosan felnőnek. Egész életük elsuhan és észre sem veszik, hogy mi történt közben körülöttük vagy már túl későn veszik észre amikor már nem visszafordítható az események. Én idáig is tudtam, hogy elhaladok dolgok mellett amikkel nem foglalkoztam bár nem tudom megmagyarázni miért. Most viszont ha akartam se tudtam volna elhaladni mellette. Életem egyik nagy pofonját kaptam, amit nem felejtek el egy hamar.

A szüleim elváltak egyéni okokból kifolyólag. Jelenleg anyámmal élek én és a bátyám mert anyagilag így tűnt jónak. Így most minden második héten vasárnaponként apánknál vagyunk.

Most is egy vasárnapi nap volt amikor apánkhoz átmehettünk. Kivételesen képesek voltunk előbb felkelni annak érdekében, hogy egyszer végre ne csak déli 12-kor érjünk oda mint máskor. Ez a vasárnap annyiban különbözött a többitől, hogy ezen a napra tűztük ki a névnapunk megünneplését. Időben is odaértünk. Szokás szerint beültünk a tv elé és bámultuk amit apánk felvett nekünk. Idáig szinte minden napot így töltöttünk el amikor nála voltunk. Most kivételesen nem szaftosvirslit ettünk (szinte az az egyetlen kaja amit tud csinálni) hanem leugrott a közeli boltba és vett jó sok finom pizzát. Egész nap csak a tv előtt ülve csámcsogtunk és beszéltünk, mint valami lusta hizlalni való malacka. Apánk vett egy pin-pong készletet amivel a konyha asztalon akart játszani. Tudni kell róla, hogy nagyon jól pin-pongozik és kiskorunkban amikor volt lehetőség játszottunk. De mi már sokadik alkalommal mindig inkább a tv-t választottuk azzal a szöveggel, hogy „túl kicsi az asztala”. Így hát tv-t bámultuk tovább és beszéltünk. Mint mindig 7 órakor elindultunk hazafelé mert így van a megállapodás a 2 szülő között. És mivel most volt a névnapi ünneplés így vártuk, hogy megkapjuk az előre kinézett ajándékokhoz a pénzt. Én egy PC kormányt néztem ki az ünnepekre úgy kalkuláltam, hogy ezt kapom névnapra, karácsonyra és születésnapra mivel eléggé közel vannak egymáshoz. Úgy gondoltam ez nem drága kérés, most az egyszer ki akartam rúgni a hámból ajándékügyileg. És ekkor jött el az a pillanat amitől talán életemben először sírni lettem volna képes. Apám a kezünkbe nyomta a fizetésének több mint a felét…..Őrülnöm kellett volna de nem tudtam. Ott álltam 30E HUF-al a kezemben és nem tudtam örülni. A szemébe néztem és ürességet láttam. Nem biztos, hogy ez váltotta ki belőle de nekem teljesen úgy hatott át mintha ezt sugározná. Olyan volt mintha megkellett volna vásárolnia a szeretetünket. Mérges voltam magamra mert tudtam, hogy mennyire meg van szorulva anyagilag mégis ilyesmit mertem tőle kérni. Ő a csillagot is lehozná nekem az égről én mégis ennek ellenére nem viszonzom neki eléggé. Ekkor jutott eszembe, hogy ő már annyi hete szeretné ha valamit együtt csinálnánk, ebben az esetben pin-pongoznánk és mi nem voltunk képesek annyit megtenni érte, hogy játszunk vele, pedig nem kért sokat. (Ennek az írása közben is rám jött a sírás). Nem hittem volna, hogy valaha is ennyire szarul fogom érezni magam a bőrömben. Egész hazafele út alatt lesokkolva bámultam ki a fejemből és gyűlöltem magam. Bár ez az érzés már évek óta emészt. Már 14 éves korom óta kiléptem a családi burokból és törekszem arra, hogy egyéni úton járjak. De eközben elvesztettem a családomhoz való ragaszkodást. Azóta egyáltalán nem foglalkozom velük és ha akarnám sem vagyok benne biztos, hogy most tudnék. Régen átléptem egy olyan vonalon aminél nem biztos, hogy vissza tudok fordulni. Most, hogy a szülök szétváltak így pláne apámmal keveset foglalkozom….persze néha eszembe jut és akkor anyám megkérdezése nélkül találkozom vele (valami még megmaradt belőlem….) Anyám nem örül neki. Szerinte nem kéne több időt rá fordítanom mint amennyi így is adva van. Szerinte nem szánunk elég időt rá (anyámra) és rám. Most utólag gondolva igaza van….de annyi a különbség, hogy mi együtt élünk és van esélyünk dönteni a kettőnk közti történésekről….de ezzel szemben apámnak nincsen lehetősége változtatni az eseményeken. Egy ideje útállóm magam mert én nem fogom tudni nekik sosem visszaadni azt a sok dolgot amit ők adtak értem, nekem.

 Ennek még a tetejére tesz az is amit anno Elenorral beszélgettünk. Mesélt egy kicsit a bátyáról. Azt mondta „tudja, hogy biztosan jó apa lesz belőle”. Már akkor is éreztem de most pláne érzem, hogy én nem lennék jó apa. Magamból és a hátam mögött lévő múlttal ezt eléggé nehéz lenne elképzelni, persze ki tudja….

Egyszer azt olvastam, hogy egy ember élete olyan mint egy virágcserép amiben homok és kavics van. A lényege az, hogy az emberi életet jelképezi a virágcserép életünk kezdetétől egészen a haláláig. A kavics az életünkben a legfontosabb dolgok köztük kiemelve a „család”. A homok meg az életünk kis dolgai mint a munka, buli, haverok…stb és még sorolhatnám. Ebbe a cserépbe csak akkor fér be minden ha elöször a kavicsokat tesszük be és csak utána a homokot mert azok kitöltik a kavicsok közötti üres teret. Viszont ha ezt a sorrendet megcseréljük akkor nem fér be minden kavics a cserépbe. Eleinte nem nagyon értettem ezt a dolgot de gondoltam biztos igaz. Ma jött el az a pont amikor megértettem ennek a lényegét. Én az életemet már jó ideje úgy élem, hogy homokkal töltöm fel a kicsi vödrömet nem törődve semmivel, hisz a szülök mindig csak szabályokkal és családi dolgokkal nyaggatnak amik ebben a pillanatban nem tűnnek fontosnak. De most rádöbbentem, hogy életem egyik nagy hibáját követem el. Nem azért vesznek körbe ezekkel a dolgokkal mert nincsen jobb dolguk hanem mert ezek igen is fontos dolgok. Ekkor szokott az a rész jönni, hogy az ember elszökik otthonról remélve, hogy ő jobb döntéseket fog hozni mint a szülei. Csak ez a történet nagyrészt mindig azzal végződik, hogy ők is a túlélés érdekében szabályokkal veszik körbe magukat. Ami ellen küzdöttek azzá válnak. Csak eközben elvesztik azt ami fontosabb mindennél….a családot. A család mindennél több. Egy vérrel vagy eszmével kötött szerződés amit semmi nem szakíthat szét…még az univerzum elpusztulása sem. Az mindig ott van akár akarjuk akár nem. Persze ott vannak a barátok is és a velük kötött kötelékek is ami úgy szint egy nagyszerű dolog de az akkor is más. Azt hiszem kifogytam a szavakból de szerintem így is érti mindenki. A kavicsok az életemben bármennyire is szúrják a hátamat mégis fontosak. Nem szoríthatom ki őket a cserepemből mert idővel bánni fogom jobban mint bármi mást az életemben. Sajnálom, hogy ennyi évnek elkellett csúsznia ahhoz, hogy erre rájöjjek. Remélem másokat is megfog az amit írtam és talán neki is útmutatót ad.

Én ma már megtettem az első lépést ahhoz, hogy ne minden kavics szoruljon ki a cserepemből. Annak ellenére még mindig mar a dolog, hogy leírtam de legalább jobban érzem magam. Szerintem most pénteken átmegyek apámhoz és ott is alszom nála. És ami a legfontosabb, pin-pongozni fogok vele egy jót. Ígaz, hogy minden pénteket a barátaimmal szoktam tölteni akiket nagyon szeretek de tudom ők is megfogják érteni. Remélem sikerül a helyes utat megtalálnom. Na meg másoknak is.