A szerelem butit és öl. Nem tudom, hogy én találtam-e ki vagy mástól halottam….de nagy az igazság benne. Butit mert mindent megteszel érte és nem hallgatsz semmi másra csak a szívedre. Öl mert sok olyan dolgot teszünk a szerelem hatására ami saját vagy mások életébe kerül.  Az én viszonzatlan szerelmem butit mert minden lelki erőmet felemészti. Öl mert lassan elemészt, rabláncon tart és ez idő alatt elmennek mellettem az élet adta lehetőségek.

Rabszolgája vagyok pedig ö sosem kért rá, hogy az legyek. A szívem hozzá láncol és el nem ereszt. <br>

Sosem szoktam kikapcsolni a mobilom még egy pillanatra sem mert legbelül mindig abban reménykedem, hogy felcsörren a telefon és beleszól az-az édes hang. Arra kér, hogy segítsek neki…kellek neki….vagy csináljunk bármit…a lényeg, hogy velem akarja. <br>

Mindig úgy érzem, hogy startra készen ott kell állnom mellette, hogy ha kellek akkor segíthessek neki…megvédhessem. <br>

Ez a lovagias katyvasz egészen addig szép és jó amíg el nem emészti az embert….Az elmúlt pár évben minden hasznos erőmet és érzésemet ez az érzés emésztette fel. Próbáltam elhitetni magammal, hogy túlléptem rajta. Betettem az elfelejtett tárgyak ládikámba és berúgtam egy sarokba porosodni. Ezzel már csak ott a bibi, hogy a láda tartalma mindig elkezd növekedni és a legvégén kitör….és akkor aztán irgum-burgum elfenekel a tartalma. Ezért van az, hogy visszatér újból ez az érzés és sokkal jobban kezd fájni. Az elmúlt 2 hónapban újból előjött ez az érzés. Nagyon úgy tűnt, hogy nem tudom visszazárni a ládikámba. <br>

<br>

Múlthét pénteken végre szembe szálltam az érzéssel. Nem zárhatom be örökre egy ládába.

Benn ültem elektronikai gyakorlat órán amit Marinka tanár úr szokott tartani. Nem fikázni akarom a tanárt mert jó fej de olyan lassan beszél, hogy a tej is megalszik a szánkban. Az alvás kivédésére mindenki chat-el a mobilján keresztül a másikkal :P Én azon az órán a velem szembe ülő sráccal kezdtem el szakmai célú levelezésbe vágni. Arra kért, hogy a közös üzletünk érdekében mennyek át hozzá szombaton délután. <br>

Hátra döntöttem a fejemet és bámultam felfelé. Amennyire lehetett kiláttam az ablakon és nézegettem egy lassan mozgó tárgyat „biztos egy fapados járat”……olyan jó volt ez a kényelmetlen póz. Szemembe lógott a hajam. Csikizte a homlokomat….ez viszketésbe ment át…de nem zavart…legalább tudom, hogy élek. <br>

Már vissza is akartam bólintani a fejemet amikor megszólalt egy hang. „Nem mehetsz át hozzá Tomi…kellesz nekem…várjál rám…nem hagyhatsz cserben!!!!” Na hát ez a hang már ismerős volt és nem először halottam. Ez ő volt….mindig ezt csinálja. Sosem szoktam kimozdulni otthonról mert mindig az a bizonyos hívást várom tőle. De sajnos csak az esetek 5%-ban történik meg ez a hívás…és az is csak baráti alapú….micsoda pehh.

Vissza döntöttem a fejemet és ott volt. Ott feküdt az íróasztalon és vágyakozóan nézett a szemembe. Az még rendben lett volna ha meztelenül vagy legalább bikiniben fekszik az asztalon…de nem volt ilyen rendes….helyette a szokásos otthoni melegítő rucijában volt.

Felfigyeltem, hogy a kezében ott van a mobilom és lóbálja előttem. Nem kellett megszólalnia…tudtam mit kér tőlem…megint egy szeletet belőlem és az apró életemből.

Végigfutott az agyamon, hogy hány napom ment el arra, hogy várjak rá….bevillantak a közösen együtt töltött idők és, hogy talán a mostani hétvégén is bővülhet ez….

Nehéz volt a döntés…főleg, hogy a hátam mögött állt és rám nehézkedett. Fejét a vállamra tette és elmosolyodva nézte a telefonomat amint az asztal alatt bujtatva tartom. Lágy haja cirógatta az arcomat….olyan jó érzés volt. De véget kellett vetni ennek az ördögi körnek. Elfordítottam a fejemet felé….az arcát eltakaró haját a füle mögé tettem…meglepetten nézett a szemembe….kis idő után végre megtudtam szólalni…”Sajnálom kicsim de nem lehet…nem lehetek veled…túl kell lépnem rajtad…nem védhetlek meg!”  <br>

Hirtelen elfehéredett a feje….gyorsan vette a levegőt….a kezemre pillantott ami már aktívan gépelte vissza a választ a velem szembeülő srácna..”Ráérek szombaton…4-kor átugrom hozzád” <br>

Éreztem ahogy lassan csökkenni kezd a vállamról a teher. Lassan felegyenesedett….közben rettegő arccal nézett rám….”miért tetted ezt Tomi?...miért?....szeretlek!....miért nem akarsz megvédeni?”. Lassan elkezdett botladozva hátrálni….Hirtelen mint akit madzagon rántottak meg elrepült a terem felém eső sarkába….ott összekuporodott, arcát eltakarta a 2 kezével és zokogott….Én is sírtam legbelül….Részben mert fájt nemet mondani neki…másrészt mert örültem, hogy végre megtettem….ez volt évek óta az első olyan alkalom amikor nemet mondtam neki, és esélyt adtam rá, hogy kimozduljak otthonról nélküle. <br>

Az óra végéig ott kuporodott és sírt. Mikor kifele tartottam a teremből halottam ahogy utánam sir, hogy jöjjek vissza érte…..de nem tettem….vissza sem néztem a terembe. <br>

<br>

Végre megtettem. Még nem sikerült teljesen győznöm ellene de ez már egy lépés volt afelé. A történetnek vicces oldala is van… Azon a hétvégén felhívott, hogy nincsen mit csinálnia…vágjunk bele valami közös programba…úgy is olyan rég beszélgetünk. De nem értem rá….a jövőmet építettem nélküle!!! <br>

<br>

Ez egy kislépés volt az emberiségnek…..de nagy lépés volt nekem….

Ezt az írómányt Fifinek a naplója ösztönözte ki belőlem…valószínűleg le sem írtam volna….de emlékeztetett rá, hogy valaha én is voltam olyan nyílt mint Ö. Nem kell félni kimondani az érzéseinket….jobb kint mint bent….Nem attól erős az ember ha eltudja nyomni magában az érzéseket….hanem ha kitudja mondani őket….És akkor győztük le valójában ha már nem kell kimondani…..mert tudjuk anélkül is…